Feljegyzések a Kárpit 3 megnyitójára

Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek a Vigadó pompás termeiben, amelyek a köztársasági Elnök védnöksége alatt helyet adnak a Kárpit 3 Biennálénak.
Szeretném köszönetemet és nagyrabecsülésemet kifejezni
– a Magyar Művészeti Akadémia Elnökének, Fekete György Emeritus professzornak;
– Lázárné Dr. Balog Editnek, a Magyar Kárpitművészek Egyesületének Elnökének, mely szervezet elkötelezetten támogatja a Magyarország határain belüli és kívüli kimagasló tehetségeket;
– Dr. Pápai Líviának, aki művészként és kurátorként is rendíthetetlen hatékonysággal és eleganciával intézte a kiállítás ügyét az előzetes elképzelésektől a megvalósulásig.

Egyúttal tisztelettel üdvözlöm a zsűriben részt vevő kollégáimat is, akik az utóbbi napokban áldozatkészen és lelkesen bocsátották rendelkezésre tudásukat.
Minden szövőművészt elismeréssel köszöntünk; nagyszerű műveiken megcsodálhatják a kárpitkészítés mesterségének minden csínját-bínját.

Különösen izgalmas volt számomra – olyan kritikusként és kurátorként, aki interdiszciplináris és kortárs témákra szakosodott – hogy megismerhettem oly’ sok híres kárpitművész közelmúltbeli munkáját, amelyek az apokalipszis és a globális fenntarthatóság kettős témájának jegyében születtek.

Néhány kiállító teljesítményét külön kiemelhetjük. Az első díj a tegnapi bejelentés alapján az Aranygyapjú Díj. Ez az elnevezés igen szerencsés, hiszen éppen a Kos jegyében vagyunk, annak a mitológiai kosnak a jegyében, amelyet értékes gyapja miatt áldoztak fel.

A gazdagon szőtt szál mágikus motívum, amely a nyugati civilizáció és különösen az antik világ nagy legendáiban rendre megjelenik. Egy pillantás erejéig tekintsünk a Jelenések Könyve mögé; kövessük Ariadné fonalát, amely Görögország isteneihez és héroszaihoz vezet.

Jászón volt az, aki Kolkhiszban megszerezte az aranygyapjút a király leányának, Médeiának segítségével, aki mellesleg Ariadné unokatestvére volt.

És Médeia nagynénje, Kirké, a varázslónő volt, aki Odüsszeuszt és embereit elvarázsolta. Lenyűgözte őket “hogyan énekel ő odabent gyönyörűen, / míg nemenyésző nagy vásznat sző, mely ragyogó, szép / és könnyű, amilyen csak az istennők kezeműve.”1.

Kalüpszó hasonlóan bűbájos személy volt, aki ugyanígy elbűvölte Odüsszeuszt “bent szép hangján danolászva [, miközben…] járt a szövőszéknél és szőtt, vesszője arany volt.”2 A nimfa bájai azonban csalókák voltak: neve az elrejtést jelentő görög igéből származik.

Odüsszeusz utazásának utolsó fejezeteiben másfajta szövőművész jelenik meg tűrő felesége, Pénelopé személyében. Amit Pénelopé nappal megszőtt, éjszaka felfejtette, hogy minél távolabbra tolja a tolakodó kérők közül való választás kényszerét. Tíz évig húzta az időt – éppúgy mint Seherezádé – minden reggel megkezdve ugyanazt a hiábavaló munkát. Szerencsés volt azonban, mert Athéné, a takácsok védelmezője személyében isteni segítőre talált: maga Athéné vezette vissza Odüsszeuszt is Ithakába.

Mások nem voltak ilyen szerencsések Athénéval: Arakhné például, egy szövőverseny győztese, szintén gyönyörű kárpitot készített, amely „szép volt, amikor elkészült, de akkor is, miközben készült.”3. Fel is dühítette az istennőt, szégyenében felakasztotta magát és pókká változott.
Mind a mai napig bevett szokás néhány hagyományban, hogy a legügyesebb szövőmesterek valamilyen kis tökéletlenséget, alig észrevehető hibát hagynak munkájukban, hogy bizonyítsák: halandó kezek művét látjuk…

Ma nagyszerű művek egész sorozata vesz minket körül; ismerjük az összes művészt, ezért nem kell rejtett hibákat keresnünk, hogy megbizonyosodjunk a művek emberi eredetéről. Jobban tesszük azonban, ha figyelünk az apokaliptikus üzenet különféle feldolgozásaira. A rejtegető, alakoskodó Kalüpszóhoz képest ezeknek a művészeknek a célja a feltárás, a megjelenítés és a megvilágítás.

Az Apokalipszis kárpitok otthonául szolgáló Angers-i vár igazgatójaként mindig arra emlékeztetem a látogató művészeket, hogy Szent János bibliai szövege és annak monumentális tizennegyedik századi textil feldolgozása sem az Armageddon, hanem a remény és a megváltás üzenetét hordozza. A legutóbbi ilyen vendégem Michel Butor író volt, a nouveau roman élharcosa, akinek az utolsó verses művét az Apokalipszis kárpitja ihlette meg; címe Ruines d’avenir.

Ezt úgy fordíthatjuk le, hogy „a jövő romjai” vagy, még inkább úgy, hogy “jövővel rendelkező romok”. Jobban tetszik az utóbbi kifejezés, mert a Jelenések Könyvének ígérete az, hogy „Íme, újjáteremtek mindent” (ami nem ugyanaz, mint ha csupa új dolgot teremtenénk). Az újítás iránti vágy soha nem volt annyira erős, mint a modernizmus korában; gondoljunk csak egy másik huszadik századi költő, Ezra Pound harsány buzdítására: “Make it new!” (Újítsd meg!). Ezt a kifejezést Pound valójában egy tizenkettedik századi konfuciuszi szövegből kölcsönözte egy tizenkilencedik századi francia fordítás segítségével…

A faliszőnyeg egyetemes műforma, amelynek gyökerei a legtávolabbi történelmi, s talán prehisztorikus időkig nyúlnak vissza. Áthidalja az úgynevezett szépművészetek és az alkalmazott vagy dekoratív művészetek, illetve a mesterségbeli tudás és a fantázia közötti – vélt vagy valós – szakadékot.
Mégis, az ősi mesterségbeli tudásra való hagyatkozás mellett a kárpitművészet mindig is előretekintett azokra a festőkre, szobrászokra és építészekre, akik saját generációjuk avant-garde-jaként léptek fel. Hasonlítsunk csak össze az Apokalipszis kárpit minden előzmény nélküli kétoldalas technikáját, amely olyan újítás volt, amely új alkalmazásokat sejtetett Anni Albers Bauhaus fali kárpitjával, amely a hang elnyelésére és a fény visszaverésére is alkalmas.
Manapság gyakran szokás a kárpitművészetet valamiféle ősi digitális technológiának tekinteni: a számkódolás alapelvei mintha tükröznék a textil dizájn elveit, és a pixelekből álló hálózatok a szoros szövésű szálakra emlékeztetnek.

Az évszázadok során az Apokalipszis kárpitja segédletként szolgált arra, hogy megfejtsük a világ eseményeit, vagy megjósoljuk az eljövendő utópikus – vagy rettenetes – új világrendet. Mint minden remekművet, az Apokalipszis kárpitját is átszövi a kétértelműség, hiszen nem ad világos válaszokat a világi kérdésfeltevésekre vagy a kortárs félelmekre. Tekintsünk hát ezekre a művekre mint megannyi sokoldalú prizmára, amelyeken keresztül olyan valóságokat érzékelhetünk – a sajátunkat ugyanúgy, mint globális szomszédjainkét –, amelyek egyformán függenek és különböznek is egymástól.

Patricia CORBETT